Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerelmes történetek

2009.06.30


Szerelmes történetek



Figyelem! Saját gyűjtés (Bija), lopni tilos! A történetek folyamatosan bővülnek. 



Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rám néz és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond „legjobb barátom”.
Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkéri a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja: - köszi.
Én elakarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt és, hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír. Sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, Ő átölel, érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomba fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja : - köszi.
Én elakarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt és, hogy
nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárba az érettségin, látom amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog.
Én elakarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt és, hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. A utolsó nap Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit.
Én elakarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt és, hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon és megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit.
El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő már nem tudhatja.
Később felmegyek a szobájába és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: „ Rám mosolyog, az arcára nyomok egy puszit.



Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon,
szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon.
Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek,
soha nem válnak el, örökre együtt lesznek.
Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese,
mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.
Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet,
harcolni hívták, el innen nagyon messze.
A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét,
de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.
Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott,
féltette a fiút, nagyon szomorú volt.
Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett,
mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.
Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért,
gyengéden átölte, s suttogva csókot kért.
Kint ültek a csillagok előtt előző este,
s választottak egyet, mely a legfényesebb.
Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik, tudd hogy én már nem létezem!
A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben.
Mikor aztán a fiú a háborúba odaért,
harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért.
Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca,
a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka.
Lement a nap, majd feljött a hold,
a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.
Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden,
érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett.
Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt,
a lányra gondolt s közben mosolygott arca.
Lepergett előtte az egész élete,
mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette.
Közben a lány otthon ült az ablakban,
s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta.
Látta amint lehullik szikrázva,
érezte szívében az égető fájdalmat.
Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé,
elővett egy kést, s karcolgatta a kezét.
Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta,
előtte is lepergett minden, az öröm s bánat.
Végül mindketten felértek az égbe,
s ott folytatták együtt a csodaszép életet.
Tán még most is ott vannak az égben,
s együtt élnek majd örökre a szerelemben.



Egyszer volt egy lány és egy fiú, mind a kettő még nagyon ifjú. Már hosszú ideje együtt voltak, az évek csak teltek múltak. Boldogok voltak mind ketten, de a fiú azt gondolta, lassan elmúlik a szerelem. Egy esős nyári este, elindultak sétálni, a felhők érezték, e a nap nem a lány álma. Hosszú időn keresztül beszélgettek, szomorkodtak, de közben mind ketten, hamisan nevettek. Későre járt az idő, egyre jobban zuhogott az eső, a fiú elmondta hogy szerelmük már nem olyan mint rég, talán jobb lenne ha kimondanánk, hogy itt a vég. A lánynak elkezdet patakban folyni a könnye, és a könnycsepp az arcán a helyét meglelte. Az idő még rosszabb lett, a sötét felhőkből szinte fekete eső esett. A lány a tócsába meglátta magát és szerelmét, nem bírta elviselni a fiú hideg közeledtét. A lány becsukta a szemét, hirtelen eszébe jutott minden emlék. Az arcán végig gördült egy fájó könnycsepp, ránézett a fiúra és hirtelen futásnak eredt. A fiú utána kiabált de ezt már nem halotta, a fülébe csak egy dolog csengett, a halál halk szava. Futott, futott és meg sem állt egy patakig, ott leült és gyorsan keresett valamit.
Valamit, ami éles és mély sebet ejt, egy üveg szilánkot gyorsan meg is lelt. Csak ült és erősen szorította a szilánkot, felkészült rá hogy elhagyja ezt a világot. Könnyes szemével nem látott szinte semmit, fogta és pár mozdulattal felvágta ereit. A vére folyt bele a patakba,
tudta, ez már visszafordíthatatlan. A fiú érezte hogy baj van, és arra is rá jött hogy, szerelme iránta halhatatlan. Megbánta ezt az egészet, utána rohant, már félholt szerelmének. Mivel ismerte a lány gondolatait, tudta hogy valahol magányosan szomorkodik. Hamar megtalálta szerelmét, a lány ölébe hajtotta fejét. A fiú elmondta mekkorát tévedett, hiszen a szeretet iránta soha nem érhet véget. Kivette a lány kezébe maradt szilánkot, és ő is felvágta az ereit,  hogy szerelmével hagyja el a világot. A lány már alig élt, és a fiú is haldoklott, utoljára még adtak egymásnak egy szerelmes csókot.
A lány a fiú ölébe feküdt, és halkan súgták egymásnak SZERETLEK, ezentúl a szerelmes szívek örökre együtt lehetnek."




Halálos szerelem

Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben, hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred. Örökké tart majd, s Ő csak várta, hitte, hogy többé nem marad árva. Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra, arra hogy, viszont szeressék, semmire csak arra. Nem értette miért kér oly nagyon sokat, s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat. S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált hisz találkozott azzal, kire már oly rég óta várt. A fiú büszke volt,hiú, s naiv, de a lány olyat érzett, mint még soha addig. Rájött a fiú is, ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem. Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt, ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt. Szomorú volt, félt, szenvedett, hisz az dobta el, kit igazán szeretett. De a gyönyörű lány csak oltalomra várt, így ő is feledni kezdte a mély gyászt. Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve, s a szerelem örök oltárára szentelve. A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket. Szerették egymást, együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet, nagyon régen. De minden álom elmúlik egyszer. Miért is ne?! S a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be. Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet, s hogy együtt, ketten legyőzhetetlenek lesznek. A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni, olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni. Mert ki egyszer már tied lett, s úgy érzed örökre Őt szereted. Nem hagyhatod, hogy elmenjen, érte küzdeni kell, ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el. A szerelem erős lánc, örökké tartó, szédítő tánc. Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed, s úgy táncol, hogy elveszted eszed. Örökké remél, örökké bízik, s megtanít téged örökké hinni. Hinni a másikban s ezt el is éri, hisz elhiszed, hogy örökké mellette fogsz élni. Így hittek Ők is egymásban, s vakon bíztak a szeretett társban. Hisz az igaz szerelem elvakít, s hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít. S akkor jön a fájó ébredés, a mindenkori tiszta reszketés. Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb, de Ő akkor már nincs melletted, helyette más van, a fájó könnyek. Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú, naiv sráccal. A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott, s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom. Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott, s közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot. Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást, érezte, vissza már nem jön, elengedte hát. A fiú rájött, hogy még mindig a másikat szereti, akárhogy is bánt vele, soha nem feledi. A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele, hisz ő nem tenne mást, csak igazán szeretne. De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult, s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul. A fiú csak rohant, messze már, úgy érezte ha kell, a halálból is vissza hozza a másik lányt. Hisz szerette, csak Érte élt, de nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak miatta remél. Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt, nem találta meg a lányt, kit annyira akart. S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza, de a lány ekkor már búcsúlevelét írta, mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert, s véres gyenge kezében szorított egy levelet. A fiú szólította: "Szerelmem", de a lány akkor már semmit nem felelt. Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen, az nem lehet már vele többé sosem. A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak, kit már nem feledek soha"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta
"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem! Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már több mint egy hónap telt el búcsúnk óta, de még mindig előttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél, gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél. Bárhová megyek, és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok. Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, s hogy szívem elfelejt Téged már végre. De hallottam csengő hangod,láttalak, s életre kelt az édes múlt. Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt. Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak, a régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak! Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet, hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod, hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok? Hisz ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni, Nélküled nem is létezek. Nem megy már semmi, minden félj. Nélküled nem élhetek! Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál. Boldogtalan életemből hiányzik a törődés, s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés. Nincs már szerelem, boldogság, édes és tiszta gyermeki öröm, mindent mit magamban éltem át, már magamban őrzöm. Nélküled szíven nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem, félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem. Gyilkolna, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés, de megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés. Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted. Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom, s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom. Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni, nagyot hibáztam. Óh, istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged! Hányszor mondták, értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled! Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, mintha minden álmom, s vele életem is véget érne. S már a halállal sem küzdök, most már csak bátorságot gyűjtök. Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi csak, mit remélek, le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok. Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok, el akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni. Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni! Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni! Zárom soraim örökre, de még így is szeretlek mindig, csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."
Ekkor a srác lecsukta a levelet, melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett. Képzeletben még újra látta szerelmét, s még egyszer, utoljára szélesre tárta két kezét. Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta, csak könnyei folytak tovább, újra meg újra. Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát, majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját. Majd édes, lágy szellőtámadt váratlanul, kérlelte a fiút fáradatlanul. Leszáll az éj, s a fiú elhagyta otthonát, az édes szellő a temető felé sodorta két lábát. Két szemével sírva kutatta a sírt, vérző szívére már semmi nem nyújt írt. Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra, a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi, végre megnyugodtam, szeretlek, imádlak, jobban minden másnál, s veled bátrabb voltam a halálnál.
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána, s én leheltem csókot mérgező ajkára. Tudd ,hogy bennem élsz most már örökre, s én is Veled maradok, védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod! Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak, hisz a síron túl is mindörökké imádlak."
A fiú csak fájdalmasan zokogott, tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott. A szellő a sír felöl egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek"!




Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Eltelt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:
„Azt hittem szerettél egyetlen virágom,
te voltál mindenem ezen a világon.
De te már nem vagy, könnyen másé lettél.
Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?
Meghalok inkább, mert nem bírom már.
A két ölelő karod más fiúra vár.
Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.
Te a világon maradsz, én elmegyek.
Az én szívem téged soha nem feledett.
Gondolj Rám néha, ki téged szeretett.
Szeretlek most is, bár nem sokáig élek.
Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!”


Mikor ezt írta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, és belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullatott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor szíve egy fiúért égett. Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s lelke a mennybe szállt. Történetük véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiú és egy lány.




Melyik tetszett a legjobban? 
Várod már, hogy több legyen? 
Reméljük, megtetszettek!
Nemsokára több*




 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Vodka

(Vodka, 2010.07.05 19:15)

ÁÁh ezek nagyon jóók csinálj méég többet én elsírtam magam alulról a 3-náál :$$$$$

cicc_a@citromail.hu

(HegyiBernadett, 2010.04.26 16:14)

ez nagyonjookk :OO


CSináljj még többet :$$$